Apja, Giovanni di Bicci, már fiatalon bevonta őt bankári tevékenységébe, és 1414-ben, 25 évesen már bizonyíthatta is üzleti érzékét a Konstanzban összehívott zsinaton. Az esemény pénzügyeit a Medici bankház intézte, valamint a pápai udvar anyagi biztonságáról is ő gondoskodott. 1420-ban jó örökséget vett át apjától, melyet rendkívüli intelligenciájával tovább erősített, így akkora gazdagságra tett szert, amit ellenlábasai már nem néztek jó szemmel. 1433-ban addig áskálódtak ellene, hogy végül 5 évre száműzték Firenzéből, amiből végül csak 1 évig ette a Velencei elit társaság "keserű" kenyerét. Miután a vele szimpatizálók kerültek Firenzében hatalomra valóságos diadalmenetben érkezett vissza a városba. Ekkora lelkes fogadtatás után többé nem maradhatott ki a város ügyeinek intézéséből. Nem hogy nem maradt ki, de valójában ettől kezdve mindenféle jogcím nélkül ő irányította a továbbra is látszólag köztársasági formában működő várost. Igazán merész ötlet volt, de Firenze és a maga számára nagy dicsőséget és anyagi hasznot nyújtott 1439-ben a római és az ortodox egyház egyetemes zsinatának Ferrarából Firenzébe költöztetése.
Bár igyekezett távol maradni a városi politikától, de azért háromszor 2 hónapos időtartalommal volt a város gonfalonieréje is. Némiképp megváltoztatták közbenjárására az alkotmányt, pl. adtak politikai jogokat a nemeseknek és engedélyezték az alsóbb népréteg emberei között is néhány állásnak a betöltését. De a korábbi gyakorlattal ellentétben a későbbiekben nem sorshúzással választották ki a Signoria tagjait, hanem felállítottak egy bizottságot a jelöltek kiválasztására, és ők természetesen többnyire Cosimo Medici hívei voltak. Ennek következményeként ellenfél az ő életében többé nem játszott fontos politikai szerepet a városban. Külpolitikáját is a banki lehetőségei irányították, célja volt a lehető legtöbb hatalmasságot az adósának tudni. Állítólag többször hangoztatott vágya volt, hogy szeretné az Atyát, a Fiút és a Szentlelket is az adósai között tudni, bár ebben lehet valami értelmezési zavar, mert más forrásban ez áll, és ez sokkal elfogadhatóbbnak tűnik egy olyan mélyen vallásos embertől, mint amilyen ő volt: "Csak az Isten nem lehet soha az adósom". Azért is elképzelhetőbb ez a kijelentés, mert volt némi lelkiismeret furdalása gazdagsága miatt, hiszen tisztában volt azzal, hogy a bankárkodás nem a legtisztességesebb szakma. Jó szándékán túl ez is vezérelhette abban, hogy igyekezett a lehető legtöbbet tenni városa szegényeiért, épületeinek rendbetételén.
A száműzött Albizzi család tagjai természetesen idővel szövetkeztek ellene, a milánói Visconti herceg támogatásával több alkalommal háborús összecsapásokra került sor a 30-as évek végén, ami mindenkor a firenzeiek győzelmét hozva. A csatározásoknak a legendával ellentétben igen kemény és sok halálos áldozatot követelő Anghieri csata vetett véget 1440-ben, ezután az Albizzik végleg feladták reményüket.
A későbbiekben Milánóban hatalomra kerülő Francesco Sforza jó barátja (és adósa) volt Cosimónak, aki Firenze vezetőinek ellenvéleményét figyelmen kívül hagyva szövetséget kötött Milánóval. Ezt a lépést igencsak rossz szemmel nézték a velenceiek, és azonnal válaszlépéseket tettek, szövetkeztek a német-római császárral és a Nápolyi királysággal Firenze ellen. A helyzet egyre kellemetlenebb lett Cosimo számára, sokan rosszallották a döntését. Kénytelen volt a francia király segítségéért folyamodni, de közben egyre reálisabbá vált a török veszély, ami őt kimentette szorult helyzetéből. A vészhelyzetben egy új szövetségnek kellett összeállnia, a Szent Ligának, ami Firenze, Miláno, Velence és a Pápai állam szövetsége volt, így a városra háruló közvetlen veszély elmúlt.
Cosimo Medici rendkívül okos, művelt ember volt, akit már ifjú korában elért a humanizmus eszméje, barátaival legszívesebben efféle dolgokról társalgott. Donatello és Fra Angelico voltak a kedvenc művészei, de sokat tett az igencsak zűrös életet élő Filippo Lippiért is, mert csodálta művészetét. Határtalan lelkesedéssel gyűjtette embereivel szerte a világban az eredeti ókori kéziratokat, melyeket aztán lemásoltatott.
A saját és Firenze városának anyagi ügyeit tulajdonképpen egyként kezelte, és pénze aztán rengeteg volt. Szem előtt tartotta a munkások sorsát is, akik lassan kiemelkedtek az olykor állati sorból. Szívélyes, közvetlen, barátságos ember volt, de az ellenségeivel szemben meglehetősen könyörtelen, ha kellett, akkor hatalmát kihasználva bizony felköttette őket a Signoria ablakába.
Örökletes betegségként vonult végig a családon a köszvény, kit előbb, kit később utolérve. Ő a szerencsésebbek közé tartozott, mert viszonylag hosszú életet élt, de a végső időkben nagyon nagy szenvedések közepette. Családi tragédiák is kínozták, igen kedvelt fia, Giovanni, akit a beteges Piero helyett inkább szánt utódának, viszonylag fiatalon elhunyt szívrohamban, 2 évvel korábban temették el Giovanni 6 éves kisfiát, imádott unokáját, Cosiminót.
Halála után kapta a "Pater Patriae", vagyis a "haza atyja" kitüntető elnevezést a Signoriától, ezt a nevet vésték sírjának egyszerű márványlapjára, melyet a San Lorenzo templom oltára előtt helyeztek el hosszú szertartás, de saját kérésére viszonylag egyszerű ceremónia keretében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése